Otthonszülésem története, ott kezdődött, hogy 21 éves koromban, vettem egy könyvet, melyet a katolikus egyház, Természetes családtervezés címen adott ki. Ez a könyv részben arról szólt, hogy a nők önmegfigyeléssel (hőmérőzés, nyák vizsgálat, stb) miként tudják „szabályozni”, „segíteni” a gyermekáldást és arról, hogy a várandóság és a szülés milyen természetes és csodálatos folyamat. A környezetemben élő hölgyek nem ilyennek festették le ezt a két állapotot, főleg nem a kórházi szüléseket. Már akkor úgy gondoltam, hogy amit ott végeznek az teljesen ellentéte a természetességnek, (indított szülés, borotválás, oxitocin, a gyereket elviszik szülés után, stb.). Az ezotéria és a természetgyógyászat útját járva sok ismeretet gyűjtöttem be ezzel kapcsolatban. Későbbiekben két könyv (Otthonszülés és a Születés művészete) erősített meg abban, hogy amire én gondolok, a természetes szülés és születés az megvalósítható, működik. És ebben a hitben teltek az évek. Ugyan a gyermekáldás különböző oknál fogva későn érkezett el hozzám, de a hit, hogy ha gyermeket várok, én otthon fogom megszülni, rendíthetetlenül bennem volt.
2004 novemberében ismertem meg a páromat. Nagyon hamar éreztük mind a ketten, hogy összetartozunk. Akkor én már 38 éves voltam, párom 48. Nem vártunk sokat a gyermekáldásra. Mindig természetes módon, a tanult módszer alapján védekeztünk, pontosan tudtam, mikor kell együtt lennünk ahhoz, hogy áldott állapotba kerüljek. Ezt mindig is éreztem, tudtam, ha egyszer eljön az ideje elsőre sikerülni fog. Így is történt, gyermekünk 2005. augusztus 17-én megfogant. Férjem és családom is nagy örömmel fogadta hírét áldott állapotomnak.
Férjemet az édesanyja egy Borsodi faluban, otthon hozta világra. Akkoriban, 1957-ben faluról kórházba csak a beteg emberek mentek, a szülő nők többnyire otthon szültek. Talán ezért is válaszolt gondolkodás nélkül igent a férjem, mikor a várandóság elején megkérdeztem tőlem, hogy beleegyezne-e abba, hogy a gyermekünket otthon hoznám a világra. Végig támogatott elképzelésemben, még a szülés felkészítő tanfolyamra is örömmel jött el velem.
A várandóság ideje nem volt teljesen nyugodt, mivel a nőgyógyászom a 16 hét körül minden áron el akart küldeni magzatvíz vizsgálatra, mondván, a ct echo fokozódást mutat a magzatban és különben is elmúltam 35 éves. Azzal riogatott, hogy ha nem végeztetem el a vizsgálatot, lehet, hogy beteg gyermeket fogok a világra hozni. Ezek a pillanatok nagyon megviseltek. Ahogy kiértem a rendelőből, felhívtam Geréb Ágit, a szülésznőmet, aki megnyugodtatott, majd megerősített abban, amiről magam is meg voltam győződve. Ha a Jó Isten (de kinek – kinek hite szerint nevezhetjük ezt sorskönyvnek, karmának, stb.) nekem azt a sorsot szánta, hogy egy beteg gyermeket neveljek fel, akkor nem térhetek ki előle, sem abortusszal, sem a legbiztosabb kórházi környezettel, sem egyébbel. Hazaérve párom válasza tette fel erre a kérdésre a koronát, amikor átölelve azt mondta: ha beteg gyermekünk születik is, ugyan úgy szeretjük majd és gondoskodunk róla, mint ha egészséges lenne, ő a miénk és nem dönthet felőle senki, nem veheti el tőlünk senki. Nem akarta ő sem, hogy alávessem magamat egy ilyen vizsgálatnak. Mind a ketten tudtuk mit vállalunk ezzel, és hogy sorsunk Isten kezében van. Mi ezzel a döntésünkkel még közelebb kerültünk egymáshoz.
A várandóság további részében minden a legnagyobb rendben ment. Jó érzéssel simogattuk párommal a hasamat, és beszélgettünk a mi kis pocak lakónkhoz. Egy pszichológus ismerősöm segítségével többször találkoztam meditációs állapotban a kislányommal. Már akkor ott kézben tarthattam és megbeszélhettem vele, hogy akkor jöjjön a világra, amikor ő a legmegfelelőbbnek tartja, mi idekint szeretettel várjuk. Egy ilyen meditáció alkalmával, amikor bemutattam neki a családtagokat, érdekes dolog történt. Lányom, amikor meglátta édesapámat nagyon jókedvű lett, mosolygott rá, gügyögött hozzá. Születése után, ahogy cseperedett ez a kapcsolatukban ugyan így érződött. Édesapámra nevetett a legtöbbet és neki mondta ki az első szavait is. Máig nem jöttem még rá erre a különleges kapcsolatra, amely köztük van.
- május 7-én hajnalban arra ébredtem, hogy bizonyos időközönként, menstruációs görcshöz hasonló fájdalmaim vannak. Csendben feküdtem tovább, mivel nem volt túl kellemetlen, fájó, a férjemnek sem szóltam. El – elaludtam a fájdalmak szünetében. Reggel teljes nyugalommal, jó közérzettel ébredtem, nyoma sem volt az éjszakai fájásoknak. Telefonon beszéltem Király Ágival (a szülésznőmmel), és mivel nem volt semmi különösebb fájdalmam abban maradtunk, hogy majd hívom, ha szükséges. Az nap vasárnap volt, Anyák napja, jól telt a napom, délután még túros pogácsát is sütöttem. Este 8 óra körül újra el kezdett fájni a hasam, akkor éreztem, hogy ezek a fájdalmak már valódiak. A reggeli beszélgetés után, most újra hívtam Király Ágit, elmondtam a történteket. Megbeszéltük, hogy folyamatosan tájékoztatom majd a hogy létemről. Egyedül voltam otthon, a férjem még nem ért haza. Ültem a kemencének támaszkodva, hátam kellemesen átforrósodott, ami nagyon jól esett. Szembe volt velem a falióra, amin követni tudtam a fájdalmak gyakoriságát. Akkor kezdődtek az első igazi fájdalmak. Addig még soha nem éreztem ehhez foghatót. Olyan fájdalmakat éltem át abban a pillanatban, hogy, úgy éreztem le tudnám kaparni a falról a vakolatot. Én, aki szent meggyőződéssel vártam azt, hogy otthon szülhessek, minden szándékomat feladva azok a gondolatok futottak át az agyamba, hogy most azonnal mentőt hívok, vigyenek azonnal a kórházba, adjanak be epidurális érzéstelenítőt, mert ezt nem lehet elviselni. Aztán lassan hozzászoktam a fájdalom erősségéhez, és a férjem is hazaért. Onnantól felpörögtek az események.
Férjemmel elkezdtünk készülődni, pakolászni. Mindenünk megvolt, amire szükség volt az otthonszüléshez, csak éppen nem egy helyen. A szükség esetére (kórházi szüléshez) összekészített táskámból is még hiányzott egy két dolog. A nagy készülődésben nekünk fel sem tűnt, hogy a lakás minden helységében egyszerre ég a villany. Ez úgy este 10 körül viszont nagyon feltűnő volt a testvéremnek és feleségének, akik 50 méterrel arrébb laknak és átláttak hozzánk. Felhívtak minket telefonon, hogy mi van velünk. Szerencsére éppen két fájás szünetében csörgött a telefon, így nyugodt hangon tudtam nekik elmondani, hogy nincs semmi különös, alváshoz készülődünk. A bátyám volt az, aki semmiképpen nem tudhatta meg, hogy otthon akarok szülni. Ő az a típusú ember, akinek teljes meggyőződése az, hogy csak maximálisan felszerelt kórházban, a legjobb körülmények között lehet szülni. Attól tartottam, ha beszélek neki a tervemről, lebeszél róla. Sőt, utólag megtudtam, hogy ő kész lett volna arra is, hogy mentőt hív és bevitet a kórházba. De így voltam az egyik barátnőmmel is. Nem szerettem volna, ha ez a két személy a sok negatív félelmeikkel, összedönti bennem azt a biztos hitet melyet számomra az otthonszülés jelentett. Így igazából, a családomból csak édesanyám tudott a szándékomról, az utolsó napokban mondtam el neki. Kissé tartottam attól mit fog reagálni, ha megtudja, mire készülök. De kellemes meglepetés volt, amikor teljes megértést, és nyugodtságot sugárzott felém. A mai napig is úgy érzem, ő az aki mindig mellettem állt, bízott a döntéseimben és mindezt joggal tehette, hiszen ő nevelt fel engem, mellette váltam olyanná, aki vagyok.
10 óra körül újra hívtam Király Ágit, hogy nagyon erősek a fájásaim. Azt mondta, még Ajkán vannak egy szülésnél, hívjam Őket óránként, adjak jelentést az állapotomról. Miiiiiii????? Óránként???? Meddig fog ez még tartani????? Később újra hívtam, a fájások egyre sűrűbbek lettek, 2 percenként jöttek, 20 másodpercig tartottak, de ez olyan pontos volt, hogy az órát hozzá lehetett volna állítani. Ekkor már azt a választ kaptam, hogy hamarosan indulni fognak, de beszél Geréb Ágival is, Ők Pesten vannak egy szülésnél, lehet, hogy már végeztek. Ágival ezután már nem beszéltünk. De ahogy mondta, feltettük a vizet forrni, hogy gyógynövényes borogatást tegyünk a hasamra. A fájdalmak csak jöttek, és jöttek, férjem minden alkalommal nagy erővel masszírozta ilyenkor a derekamat, csak így tudtam elviselni az akkor oly hosszúnak tűnő 20 másodperceket.
Negyed 12, fél 12 lehetett amikor megállt a házunk előtt egy autó, megérkezett Geréb Ági, a szülésznő és a dúla. Férjem úgy emlékszik vissza, hogy egy hatalmas bőröndöt adtak a kezébe. A titokzatos táskát cipelve nagy nyugalom szállta meg, és még jobban tudatosodott benne, hogy a születendő gyermekét biztos kezek fogják a világra segíteni.
Ott bent kinyílott a bőrönd és egy egész kórháznyi műszer került elő belőle. Ági megvizsgált, ellenőrizte a magzat szívhangját, a dúla forró gyógynövényes borogatást tett a hasamra, bemasszírozta olajjal a gátat. A férjem továbbra is segítette masszírozásával a fájdalmamat csökkenteni. Ági újra megvizsgált és már annyira ki voltam tágulva, hogy jelezte itt az idő. Letérdeltem, ráborultam az ágyra és vártam az utolsó percek eseményeit. Két toló fájás között, megérinthettem gyermekem feje búbját. Ez igen, ez már kézzelfogható, már érzem azt a piciny lányt, akiért ennyi fájdalmat elszenvedek, és aki tudom ugyan úgy szenved velem együtt, de a „nagyja” még hátra van. És harmadik tolásra megtörtént a csoda, megszületett lányunk, Zsófia magzatburokban. Amikor megfordultam Ági éppen a köldökzsinórt csavarta le a pici nyakáról, kétszer volt körbe tekeredve. Kicsit kékes- lilás volt, de gyönyörű volt, mint minden kisgyermek, akit szeretettel várnak.
Mikor a kezembe adták, az első szó, ami elhagyta a számat – Isten hozott-, és a következő pillanatban már a mellkasomon érezhettem azt a kis embert, aki 9 hónapig a hasamban növekedett. Varázslatos érzés töltött el, és ekkor tudatosodott bennem, hogy elkezdődött életünk egy új és legcsodálatosabb fejezete.
Zsófi éjfél előtt 5 perccel született, nagyon sietett, hogy az ő születési dátuma május 7 legyen. Az Áginak ki kellett javítania a dátumot a születés nyilvántartó lapon, mivel ő már 8-át írt be. Ő sem számolt ilyen gyorsaságra.
Nem sokkal Zsófi születése után megérkezett Ajkáról Király Ági és a dúla, az előre megbeszéltek alapján velük kellett volna szülnöm. De számukra is ritka alkalom, hogy egy napon 3 szülést kell levezetniük.
Férjem áttelefonált a szomszédba édesanyámnak, elmondta az örömhírt, pár perc múlva már együtt sírtunk örömünkben. Innentől már gyorsan repültek a percek, amíg én megszültem a méhlepényt, a férjem is megtapasztalhatta milyen érzés a meztelen mellkasához ölelni egy izgő-mozgó, kicsit síró-rívó parányi apró testet, az ő vérét, a lányát. Egy két órát még velünk voltak az Ágiék, aztán, ahogy mindent elrendeztek, elmentek. A lámpák elaludtak, a ház elcsendesedett, Zsófi a mellkasomon aludt. Így feküdtünk reggelig, igaz nem sokat aludtam, de a szuszogását, lélegzését hallgatni számomra a legpihentetőbb, legnyugtatóbb érzés volt.
Megélni ezt a pillanatot, melyre oly régóta vártam, csodálatos volt. Ott tarthattam gyermekemet a karjaimban.
Köszönettel tartozom Geréb Áginak és egész csapatának, hogy a segítségükkel, áldozatos munkájuk által, ilyen felejthetetlen, „meseszép” élményben lehetett részünk, itthon együtt élhettük át ezt a csodát.