Ha röviden kellene jellemezni magamat, az én karakterem legfőbb vonása a megfelelés, kitartás. A munkához való viszonyom olyan, ahogy lányom jellemez engem többször is: – „Pörgő-s anya vagy.” -. Ennek hátterében több minden hozott dolog áll. Egyrészről az őseim által megélt sorsok mind nehéz, verejtékes munkával átitatott életet mutatnak, így a véremben hoztam azt a mintázatot, hogy csak kemény munkával lehet túlélni a háború utáni ínséges időket, a kifosztást, a föld elvétele miatti nincstelenséget, a kommunista rendszer okozta borzalmakat. Ugyan nekem ezeket már nem kellett megélnem, de nagyszüleim, szüleim révén túlélési mintázatként belém kódolódott a munka kényszere, függősége. A munkába való menekülésem abszolút összhangba van a megfelelési kényszeremmel, azért akarok folyamatosan teljesíteni, bizonyítani, hogy bebizonyíthassam szüleimnek, érdemes volt megszülni engem. Ezek a magzati koromban megélt érzetek által foganhattak meg bennem, mivel engem nem akartak, mert már harmadik, „felesleges” gyermek voltam a családban. Amit édesanyámtól láttam és ezáltal mesteri pontossággal át is vettem tőle, az a reggeltől estig tartó folyamatos tevékenység. Ő hihetetlen energiával dolgozta végig minden napját. Mindezekre jött édesapám munkával kapcsolatosan gyakran elhangzó mondása: – „Az irodai munka nem munka.” Ez mélyen belém égett és nagy kihívás volt feldolgozni amikor elkezdtem a kineziológiai tevékenységemet, melyben nem végzek fizikai munkát és annak eredménye sem kézzel fogható.
Parentifikálodott gyermek voltam, ami azt jelenti, hogy nem tudtam megélni felhőtlenül a gyermekkoromat, úgy viselkedtem és olyan feladatokat végeztem el, melyek nem a koromhoz illők voltak, így hamarabb váltam felnőtté. Gyerekkoromban sokat veszekedtek a szüleim, ez azt váltotta ki belőlem, hogy nem akartam még én is terhére lenni Édesanyámnak. Persze nem tudatosan, de próbáltam megszűnni, nem is létezni, hogy ne legyen velem gondja, ne terheljem még én is az esetleges igényeimmel. Talán mélyen azt élhettem meg, hogy nem számítok, nem kellek, nem figyelnek rám. Esténként sokszor egyedül, énekelve daráltam a kamrában a kukoricát és a búzát az állatoknak, vagy rendet tettem a pincében, néha megraktam a kazánt fával és aztán ültem a kazán mellett egy széken, néha a tüzet nézve. Csak ritkán kaptam a szüleimtől megerősítést, mert a munkájuk mellett nem is lett volna idejük észre venni azokat a dolgokat, amiket elvégeztem. Az az érzés erősödött fel bennem, ha mindent tökéletesen megcsinálok, nem érhet engem bántódás, mindenki elégedett lesz velem. A cselekedeteim tökéletessé tétele, maximálissá formálása biztonságérzetet adott számomra. Jellemző rám a parentifikált gyermeki létem miatt az is, hogy erős kontroll alakult ki bennem, valamint olyan dolgokat is magamra vállalok, ami nem az én feladatom lenne. Kevésbé figyelek önmagamra, teszem ezt inkább kifele, az emberek irányába. Empatikusabb vagyok, ezáltal mély érzelmi fájdalmakat tudok megélni. Talán ezen tapasztalataim miatt is választottam magamnak a segítő szakmát. Fontosabb számomra a más emberek, főleg a családom jóléte, mint a sajátomé.
A parentifikált emberekről mondják, hogy nagyon tehetséges felnőttekké válnak, mert már gyermekkoruk óta felnőttekként élnek, gyűjtik magukba a tapasztalatokat. Gyermekként olyan feladatokat látnak el, amit mások felnőttként kezdenek el megtanulni. Igényesek a munkájukkal, önmagukkal szemben. Magas a mérce, amely számukra a biztonságot adja. Jellemző rájuk, hogy millió fronton teljesítenek. Ennek igazát én is meg tudom erősíteni hisz, napjaimban egybe folyik a munka, család, tanulás, kertészkedés, főzés, háztartás, egyesületi ügyek intézése, edzés tartás. Az ilyen típusú emberek ellopott gyermekkorát ellensúlyozzák az elért a sikerei, amelyekből nekem is bőven kijutott, és ez miatt sem cserélném le soha a megélt gyermekkoromat egy másmilyenre. Lehet, hogy kevesebb figyelmet kaptam gyermekkoromban a vágyottnál, de ennek ellenére szeretetből, elfogadásból sohasem volt hiányom.
Parentifikálodott anyává váltam, ami azt jelenti, hogy erősen szabály követő, maximalista vagyok. Mivel a vágyottnál kevesebb figyelmet kaptam gyermekként, ezt ellensúlyozva lányomnak mindig is maximális figyelmet akartam adni. Az minden generációra jellemző, hogy a saját gyerekkorának a hiányát próbálja a gyerekeiben átírni. Ha ő nem kapott elég figyelmet, akkor túlzottan törődővé, vagyis „helikopter szülővé” válik, akiktől a gyerekek már megörülnek, mert állandóan figyelik őket. Van ennek egy generációs hullámzása, és valószínű a lányom az ő gyermekének már sokkal kevesebb figyelmet fog adni, mert őt zavarhatta az állandó kontrol.
Sokszor gondolkodom el azon, és bevallom néha talán szorongó érzéssel, hogy elég jó anya vagyok-e. Képes voltam-e és vagyok-e lányom igényei szerint cselekedni, megteremteni a fizikailag is biztonságos környezetet, és talán a legfontosabb, képes vagyok- e arra, hogy érzelmi szükségleteit kielégítsem. Szülőként felelős vagyok abban is, hogy ne akadályozzam a fejlődését. Segítségére kell lennem, hogy megtapasztalhassa a világot, kipróbálhassa határait és megvívja a harcait annak érdekében, hogy felnőtt kora kezdetére begyűjthesse mindazokat az élményeket és érzéseket, mellyel elindulhat a céljai felé. Amikor létrejön a szülőtől való leválás, képes legyen válaszolni önmagának arra kérdésre: – Ki is vagyok én és hova tartok a saját életemben? –